Hálás téma, nehéz megvalósíthatóság. Aki egy kicsit is fogékony a politikára, történelemre vagy csak egyszerűen érdeklődik a nagyvilág és az elzárt kultúrák iránt, felkapja a fejét Észak-Koreára, és biztosan el is akarja olvasni a könyvet.
És hogy miért nehéz a megvalósítás? Aki egy kicsit is fogékony a politikára, történelemre....etc. biztosan hallott már a Kim Ir Szen által megalapított diktatórikus államról, amit természetesen ott nem így neveznek, hanem dzsucsénak, ami tulajdonképpen egy autarkikus politikai és bizonyos szintig vallási eszme is. A világtól elzárt gazdasági forma olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag mindentől elzárták az embereket, álhíreket kapnak a világról, nem utazhatnak sehová és istenként tekintenek kedves vezetőjükre és annak felmenőire.
A turisták számára létrehoztak egy kirakatvárost, kiváló statisztákkal az utcákon, akik elhitetik a naiv turistákkal, hogy minden rendben van, az emberek elégedettek és boldogok. Rengeteg hírt hallani arról, hogy mennyire pórul tud járni az, aki nem készíti fel magát eléggé Észak-Koreából, és buliból elmegy oda szétnézni, és közben úgy kerül munkatárborba - valószínűleg élete végéig -, hogy nem is érti, hogy mit követett el. Nem is olyan régen egy 21 éves amerikai fiút ítéltek 15 év munkatáborra, amiért elemelt egy politikai zászlót egy hotelből. És ez csak egy ok a sok közül, többek között például azért is bíróság elé kerülhet az ember, ha a nagyvezérek szobrai előtt el meri magát mosolyogni, tehát vitathatatlanul észnél kell lenni.
Suki Kim tehát egy ilyen légkörben hazárdírozott az életével, miközben ráadásul halmozottan hátrányos volt, hiszen amerikai dél-koreai, és hát lássuk be, egy is elég lenne a kettő jelző közül ahhoz, hogy állandóan megfigyelés alatt tartsák az embert.
Suki Kim 13 éves koráig Szöulban élt, majd Amerikába költöztek a szüleivel. A koreai háború az ő családját sem kímélte, családja ketté szakadt, rokonai tűntek el nyomtalanul Észak-Koreában, erről részletesen ír könyve elején. Nem csoda tehát, hogy egész életében foglalkoztatta Észak-Korea, újságíróként számtalanszor járt is ott. Később jelentkezett a Phenjani Műszaki Egyetem tanári állására, és 2011-ben fél évig tanított ott angolt a phenjani hallgatóknak.
Érdekes és megrázó végigélni vele együtt a magány és a paranoia minden formáját. Állandó készenlétre és bizalmatlanságra volt szükség, sohasem lehetett tudni, hogy csak kíváncsiságból kérdeznek tőle valamit, vagy tesztelni próbálják, hogy később bemárthassák. Ez azonban a hallgatók életének is szerves része, ha rosszat szólnak vagy vétenek, társaiknak kötelességük jelenteni azt.
Internet nincs, intranet is csak a kiváltságosoknak. Kalózfilmek jutnak be az országba, de különösebben nem érdekli őket, nem hisznek el semmit, amit nem a propaganda ad be nekik. Az agymosás teljes!
A könyv azonban nem csak erről szól, hanem általa beleláthatunk egy kicsit az ott élő fiatalok életébe, gondolataiba, egy kicsit közelebb juthatunk hozzájuk. Ez egy olyan része a könyvnek, amivel én személy szerint még nem találkoztam Észak-Koreával kapcsolatban
De még emellett sem szabad elfeledkezni a tényekről:
És hogy miért nehéz a megvalósítás? Aki egy kicsit is fogékony a politikára, történelemre....etc. biztosan hallott már a Kim Ir Szen által megalapított diktatórikus államról, amit természetesen ott nem így neveznek, hanem dzsucsénak, ami tulajdonképpen egy autarkikus politikai és bizonyos szintig vallási eszme is. A világtól elzárt gazdasági forma olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag mindentől elzárták az embereket, álhíreket kapnak a világról, nem utazhatnak sehová és istenként tekintenek kedves vezetőjükre és annak felmenőire.
Suki Kim tehát egy ilyen légkörben hazárdírozott az életével, miközben ráadásul halmozottan hátrányos volt, hiszen amerikai dél-koreai, és hát lássuk be, egy is elég lenne a kettő jelző közül ahhoz, hogy állandóan megfigyelés alatt tartsák az embert.
Suki Kim 13 éves koráig Szöulban élt, majd Amerikába költöztek a szüleivel. A koreai háború az ő családját sem kímélte, családja ketté szakadt, rokonai tűntek el nyomtalanul Észak-Koreában, erről részletesen ír könyve elején. Nem csoda tehát, hogy egész életében foglalkoztatta Észak-Korea, újságíróként számtalanszor járt is ott. Később jelentkezett a Phenjani Műszaki Egyetem tanári állására, és 2011-ben fél évig tanított ott angolt a phenjani hallgatóknak.
Érdekes és megrázó végigélni vele együtt a magány és a paranoia minden formáját. Állandó készenlétre és bizalmatlanságra volt szükség, sohasem lehetett tudni, hogy csak kíváncsiságból kérdeznek tőle valamit, vagy tesztelni próbálják, hogy később bemárthassák. Ez azonban a hallgatók életének is szerves része, ha rosszat szólnak vagy vétenek, társaiknak kötelességük jelenteni azt.
Internet nincs, intranet is csak a kiváltságosoknak. Kalózfilmek jutnak be az országba, de különösebben nem érdekli őket, nem hisznek el semmit, amit nem a propaganda ad be nekik. Az agymosás teljes!
A könyv azonban nem csak erről szól, hanem általa beleláthatunk egy kicsit az ott élő fiatalok életébe, gondolataiba, egy kicsit közelebb juthatunk hozzájuk. Ez egy olyan része a könyvnek, amivel én személy szerint még nem találkoztam Észak-Koreával kapcsolatban
De még emellett sem szabad elfeledkezni a tényekről:
"Meg kell értenünk, hogy Észak-Korea a valaha létezett legkegyetlenebb elnyomó rendszer. Nem hasonlítható semmi máshoz, a Szovjetunióhoz sem, mert itt még az elit sem élvez kiváltságokat." (Suki Kim)
Interjú Suki Kimmel: http://hvg.hu/kultura/20150506_Suki_Kim
További könyvek Észak-Koreáról: http://www.theguardian.com/world/2014/may/29/the-best-books-on-north-korea